Téged dalollak,
a tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és
forradalmas dübörgésed,
fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és
ezüst acélod,
súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod,
távolba vesző zakatolásod,
előre meredő nagy
lámpásodat,
hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, melyet
gyengéd bíbor színez,
a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid,
kerekeid remegő ragyogását,
engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,
melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan
mindig követnek.
Te a modern élet példája, ─ jelképe a mozgásnak s erőnek ─ a szárazföld ütere,
téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel,
ahogy lát
birkózva az ölelő szélrohamokkal és hófúvással,
amint nappal füttyentve rohansz tovább,
éjjel pedig néma lámpáid lengeted.

Tűztorkú szépség,
dübörögj végig az énekemen garabonciás
muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal,
őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és min-
dent megingató földrengésszerű robajoddal,
te önmagad törvénye, mindig tulajdon nyomodat őrző
(a könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg
érzékenysége nem a tiéd)
rémült trilláidat a szikláknál s a dombok
fordulóinál
röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
a nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.

_{(1876 - Kosztolányi Dezső fordítása)}

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés